Megmutatjuk, hogy hol és mennyiért kaphatod meg a keresett könyvet.

VONALKÓD

Ha fölfeslik is, valahol azért mégiscsak törvények szövedéke a világ, olykor átláthatatlan, vagy a hajnali derengésben pókfonálként felcsillanó összefüggések hálója: a szálak vége az idő más-más zugába kötve. Ezekbe a zugokba pillanthatunk bele Tóth Krisztina novelláin keresztül. Kohósalak és melegpadló, hangyatérkép és hokikori, sörösdobozok a szekrénysoron. Kádár-kor és jelenkor. Mindnyájunk gyerekkora, kamaszkora, felnőttkora. Az ott rejtőző tárgyak és érzések szorongáshálója rajzolódik ki a Vonalkód lapjain - ez segít bennünket emlékezni és megérteni a hátrahagyott időt, megtapasztalni a változásban a változatlanságot. Tóth Krisztina, akit eddig költőként tisztelhettünk, a Vonalkóddal mutatkozik be prózaíróként. Történetei a legjobb novellisták közé emelik.

Mutasd tovább

Legközelebbi ingyenes személyes átvételi pont
elfogyott

Részletek a könyvből

itthoni rendes jegyeket, aztán valahogy egyre többet kaptam ismerősöktől is. Szerettem kinyitni a do-
bozt, szerettem rendezgetni a színes lapocskákat. Később mezőkre osztva átvarrtam egy műanyag
dossziét, és a kis zsebekbe csúsztattam őket egyenként, alulra pedig bedugtam egy pici cédulát, amin az
ország neve volt. Kistibi azt kérdezte, miért nem írom rá magára a jegyre. Ekkora barbárság eszembe se
jutott, láttam, hogy ő is csak azért kérdezi, hogy mégis mondjon valamit, de azért megígértem, hogy
legközelebb elhozom az új külföldieket is. Volt egy román retúrjegy, amit a két felén kellett lyukasztani,
egyet az odaútnál, egyet hazafelé. Úgy nézett ki, mint egy sárga dominó, ez volt akkor a kedvencem.

Következő héten a szüleimmel jöttünk át, mert a melegpadlózást akarták megbeszélni, hogy az mek-
kora üzlet. Vica néni testvére már két éve melegpadlózott a közeli lakótelepen, Nagytibi pedig ezen fel-
buzdulva egyedül tette le a konyhában a fiával a piros linóleumot, és úgy látta, hogy elég ügyes a gye-
rek, csak noszogatni kell.

ültünk fent a vaníliaillatban, majszoltuk a frissen sült kifliket, bár kaját szigorúan tilos volt felvinni a
,,kisszobába". ldegesített, hogy Kistibi csak ímmel-ámmal nézegeti a gyűjteményt, bámul, recegeti a
körmét a műanyag tok szélén. Megint arra akart rávenni, hogy csókolózzak vele, és mutassam meg ott,
úgyis halljuk, ha jön valaki. Meg hogy tudja, hogy a Rolandnak megmutattam, de ez nem volt igaz.

— Na, jó — mondtam, és sértődötten leereszkedtema létrán. Tébláboltam a konyhában, néztem a piros
lábosokat meg a piros szívecskés huzatokat a széken, Vica néni varrta őket. A nappaliban a felnőttek
épp Hubertust ittak és ruletteztek. Szerettem a rulettdobozt, jó volt pörgetni a golyót és összepakolni a
színes zsetonokat. Mással nemigen lehetett itt játszani: volt még egy pörgetős hamutál, aminek rugóval
forgó tányérja bevitte alulra a csikket a bagószagú, fekete üregbe, meg volt egy pisilős műanyag figura,
aminek vizet kellett tölteni a fejébe, és akkor a nadrágját ujjal letolva pisiltetni lehetett, de ezt elég hü-
lyeségnek találtuk. Nagytibi viszont gyerekesen élvezte, harsányan röhögött, miközben azt mesélte
apámnak, hogy a múltkor a Kistibi is majd' összehugyozta magát, pedig épp csak ráemelte a kezét, de
nem is baj, addig jó, amíg fel a gyerek az apjától. Vica néni jelentőségteljesen kínálgatni kezdte nekünk
a sütit, apám meg rám nézett, és azt kérdezte, hogy tényleg, a Kistibi meg hol van.

Hogy szóljak neki, mert jövő héten megyünk dolgozni. És nekem is lesz ám feladatom. A sziieim
hétvégente mindig vidékre mentek, direkt jól jött, hogy nem leszek egyedül otthon, és este Vica néniék—
nél ehetek majd.

Aszőnyegpadlózásnál inkább csak figyeltem. Jó volt nézni, ahogy bevonszolják a nagy összetekert
hengert, aztán kigörgetik. Olyan volt, mint egy bálna. Érdekes lakásokban jártunk, egyik helyen volt
egy papagáj, meg is csípte az ujjamat, máshol meg egy kutyát zártak ki az erkélyre, és egész végig uga-
tott. A beszabott szőnyegpadló szélét Nagytibi sniccerrel levágta, aztán egy szürke műanyag csíkot ra-
gasztott fel körben, azt egy ideig tartani kellett, hogy le ne váljon. Többnyire szürke meg mohazöld buk—
lét tettünk le, az ment akkor a legjobban. Nagytibi mindig dicsérte a lakást meg a kilátást, közben meg
szidta Kistibit, ez valahogy hozzátartozott a munkához, mint a sör meg a kiskezitcsókolom.

— Ellátni innen egész szép messze. Meg aztán jók ezek a lakások, központi fűtés meg minden. Mert
azért csak eljut az ember valahova, csak csinálni kell. Csak eljut, a rosseb egye meg... — Folyton ide lyu-
kadtunk ki, húzogatta elmélyülten a sniccert, aztán valahogy mindig rákanyarodott a mondókájára azok-
ról.

A linóleumozás sokkal izgalmasabb volt. Az apja beszabta a darabokat, Kistibi meg addig lekente egy
fogazott fémlappal a padlót és a linó hátát, aztán vártuk, hogy megszikkadjon a barázdás ragasztó. Kí-
vántam ezt a szagot, egyszerre volt bódító és fejfájdító, mint a benzinszag meg a cipőpaszta illata. Ami-
kor lesimították az elkészült részt, akkor nekem egy kefével végig kellett dörzsölni az egészet és a szé-
lek felé kisimogatni a levegőt. Nem volt könnyű, vándoroltak a buborékok, és ha már laposnak tűnt is a
felület, oldalról nézve mindig felbukkant egy-két apró, sunyi domborulat. Leginkább vágni szerettem
volna, tetszettek a széleken lemetélt keskeny, pöndörödő csíkok, de azt még Kistibi se csinálhatta, csak
az apja. Félig fekve, félkönyékre támaszkodva dolgozott, egész beleizzadt ilyenkor a figyelembe. A ros-
seb, mondogatta, és nagyokat nyögött, a rosseb az anyjába neki.

Egy—egy bonyolultabb alaprajzú előszobánál vagy fürdőszobánál, ahol a beépített szekrényeket is ke—
rülgetni kellett, tíz sör is elfogyott. Az ilyen alkalmakkor Nagytibi először papír szabásmintát készített,
aztán a szabásmintát megfordította, korberajzolta a linóleum hátulján, utána meg nagy műgonddal ki-
vágta. Közben persze óhatatlanul kiszáradt a torka, és vagy engem szalasztott le újabb sörökért, vagy
maga ment le, ahogy azon az ősz végi szombaton is.

Reggel óta dolgoztunk, épp csak megettük a bekészített szendvicseket, és már fogtunk is bele az elő—
szobai linóleumba. A két belső szobában már kész volt a szőnyegpadló, kihordtuk a szemétledobóba a
maradék csíkokat. Nagytibi megcsinálta a papír szabásmintát, és közben tőle szokatlan módon dicsérte a
fiát. Fel volt dobódva, szépen kerestünk. Nem vagy te olyan fakezű, mondta, és hátba lökte a gyereket,
aztán megengedte neki, hogy ollóval korbevágja a papírsablont. Mikor ez is sikerült, Nagytibi pihenőt
engedélyezett, ledőltünk bent a fal mellé az új, szövetszagú szőnyegre. Jól álltunk időben, másnap este
jöttek csak haza a tulajok. Viccelődtünk, Kistibi egy szürke műanyag csíkkal ijesztgetett, kígyó, kígyó,
és úgy tett, mintha a kígyó be akarna mászni a bugyimba, Nagytibi meg rohogott. Azt hiszem, eléggé be
lehetett rúgva, az mindenesetre nem volt szokványos, hogy a birkózástól összevissza gyűrt füleit csavar-
gathattuk, miközben úgy nevetett, mintha csiklandoznák. Annak idején edző volt a Fradinál, csak el kel-
lett jonnie valamiért, de erről sose mesélt. Most, kozel hajolva láttam, milyen ijesztő is ez a lapos,
összezúzott orr a két oldalán ülő savószínű szemekkel. Annyira feloldódtunk a szőnyegpadlón való vi-
háncolásban, hogy a végén már faltól falig hemperegtünk Kistibivel, az apja meg egyenesen énekelni
akart, csak egyik nótát se ismertünk azokból, amelyekbe rekedt hangján belefogott. Azon viszont igazán
meglepődtem, amikor Kistibi váratlanul elmesélte az apjának az ellenőrös történetet, amit én már pénte-
ken az iskolában hallottam. Szerintem még Vica néni se tudott róla, de most, a bizalom ritka és illékony
légkörében valahogy késztetést érzett, hogy megosszon valamit az apjával, hogy legyen valami férfias,
közös titok, ami összefűzi őket a munka monoton, figyelmes mozdulatain kívül.

Kistibi is ismerte Vida Laci ellenőrös történetét, és most szinte kérkedve, a részleteket kiszínezve adta
elő, hogyan diktált be ő is hamis címet a villamoson, hogyan tépte ki a karját a bunkó ellenőr szorításá—
ból, és hogyan mondta be nekik azt a rákosi címet, ahol a múltkor dolgoztunk.

— Mer' énvelem ne szórakozzanak — mondta öntudatosan, az apjára sandítva. Nagytibi hallgatott, nem
lehetett tudni, mi jár a fejében. A várt elismerés mindenesetre elmaradt, elkezdte összerendezni a szer-
számokat, meg egymásra hajtani a széthajigált papírsablonokat. Megkonnyebbültem, amikor megszó-
lalt:

— Ezt most folytathatjátok egyedül, leszaladok cigiért, meg járok egyet.

Felnőtt felelősségünk teljes tudatában igazgattuk a papírt: én húztam meg körben a vonalat, Kistibi
meg szorította le a sablont. Pontosnak tűnt. Nagy levegőt vettünk, kétfelől kezdtük vágni.

— Ne mozgasd már — mondta, aztán inkább elengedtem, és hagytam, hogy ő érjen körbe a sniccerrel.
Lefejtettük a széleket, és megemeltük a kivágott padlót. Izgalmas pillanat volt.

Ahogy Kistibi állt ott kipirultan a kivágott, kész darabbal, ahogy tartotta, hirtelen, futólag fölfénylett
már bennem valami páni sejtelem, amikor azonban ismét végigfektette a földön a kész anyagot, megállt
bennünk a lélegzet. Néztünk a foldre, meg se bírtunk szólalni. Ö jutott először levegőhöz:

— Bazdmeg. Agyon fog verni, bazdrneg.

A papírsablont nem fordítottuk meg, így sikerült az egész előszobai linóleumot negatívban kivágni: a
színe, a piros felület nézett lefelé, úgy passzolt rendesen. A ronda, szürkészöld műanyag alja volt felül.

TÓTH KRISZTINA további könyvei