Rob MacGregor Indiana Jones és a belső világ

Felkapott egy futball-labda nagyságú követ, és lehajította az emelkedő
aljába. A kő kétszer megpattant, és egy másik, jóval nagyobb kőnék
ütközött, ami... Ami lassan elindult lefelé.

— Ez az! Kis kövekkel kell próbálkoznunk!

Egymás után hajigálták le a köveket a mélyedésbe. Pár perccel később
már mintha az egész emelkedő egyetlen léfélé gördülő kőmassza lett volna.
Porfelhő szállt feléjük, de az ugatást elnyomta a kőlavina
mennydörgésszerű robaja. Indy az egyik pillanatban még egy kutyabandát
látott — ám a következő másodpercben ugyanazon a helyen már csak egy
kőhalom tornyosult.

Vártak, és figyeltek. A kőlavina már olyan messzire csúszott, hogy Indy
nem látott el a végéig. A robaj lassan távoli mormogássá szelídült. Ahogy a
por leülepedett alattuk, egyetlen kutyát sem láttak.

— Azt hiszem, ez megállította őket — mondta Indy.

Alig, hogy ezt kimondta, mély, torokhangú morgást hallott a háta mögül.
Ahogy megfordult, és az egyik alacsony kődarab tetején kuporgó, fogait
villogtató fekete kutyára nézett, jeges félelem csapott végig rajta, a
tarkójatól egészen a lábujjáig. Az állatban volt valami határozottan
macskaszerű, és ragadozószerű. Indy arra számított, hogy a kutya rögtön
rájuk veti magát, ám ehelyett várt, és figyelt.

— Gondolom te vagy a falkában a legjobb magasugró — mormoltra Indy,
miközben óvatosan leakasztotta az övétől a korbácsot. Hátrálni kezdett, és
hátrált Salandra is, de alig tettek meg néhány lépést, a hátuk egy másik
sziklába ütközött. Indy biztosra vette, hogy a kutya pillanatokon belül rájuk
ugrik, ezért megcsördítetté a korbácsát. A bestia úgy vicsorgott le a
kődarabról, akár egy cirkuszi oroszlán az emelvényéről. A fuléi
hátrasimultak, de a viselkedésében volt valami furcsa határozatlanság.
Mintha nem tudta volna eldönteni, hogy mit tegyen.

Biztos a korbácstól ijedt meg, gondolta Indy.

A sziklapérem felől előbukkant egy másik kutya is, mögötte pedig egy
harmadik. Indy tudta, három ilyen döggel szemben képtelen megvédeni
magukat.

— Jones! Ide, fel!

Indy nem merte levenni a tekintetét az első kutyáról, de a szeme sarkából
látta, hogy Salandra a kőtömb tetején áll. A másik két kutya néhány
lépésnyi távolságban megállt. Mindhárom dög lekuporodott, és figyelt.
Indynek fogalma sem volt róla, miért viselkednek ilyen furcsán, ám tudta,
ez mentette meg az életüket. Egyelőre.

— Nem fordíthatók hátat nekik...

— De igen. Nem fognak bántani. Megbűvöltem őket.

Tehát Salandra — sok egyéb mellett — boszorkány is. Indy nem nagyon
hitte a dolgot. Hátát a sziklának támasztotta, és lassan, anélkül, hogy
elfordult volna a kutyáktól, mászni kezdett. Amikor felért a kőtömb
tetejére, Salandra már nem volt ott.

— Itt vagyok — mondta a nő. — Igyekezz! A varázslat nem fog sokáig
tartani.

Salandra ötven lábnyi távolságban, a hegyoldalban tátongó nyílás előtt
állt. Indy leugrott a szikláról, és a barlang bejáratához száguldott.

A barlang mennyezete magas volt és boltíves, a folyosó széles és
egyenes. Indyt meglepte, hogy egyáltalán lát valamit a sűrű sötétben.

—Egyáltalán mit csináltál azokkal a fenevadakkal? Úgy viselkedtek,
mintha kölyökkutyák lennének.

— Benyúltam az elméjükbe, és megnyugtattam őket. Ám egy wayua
képezte ki őket, ezért semmi szelídség sincs bennük. Pár perc múlva újra a
nyomunkban lesznek.

—Azt hiszem, nem igazán kedveled ezeket a wayuákat — mondta Indy,
miközben elindultak.

— Én is wayua vagyok — jelentett ki Salandra, méghozzá olyan hangon,
mintha sohasem állította volna magáról, hogy pincoyai.

—Már megint szórakozol velem? — Indy egy jó ideje úgy érezte, hogy
minden, ami vele történik, egy különös, és sokszor kegyetlen játék része. —
Mintha azt mondtad volna, hogy...

— Tudom, mit mondtam. Az apám Pincoyából származik, az anyám
viszont Wayuából. Mindketten nagykövetek voltak Roraimában. Én ott
nőttem fel.

— Ez mindéndt megmagyaráz — morogta Indy.

A folyosó egy barlangra nyílott. A távolabbi végén egy kékeszöld lyuk
tátongott — olyan volt, mint egy oldalára fordított tavacska.