Karl May Ardisztán

— Már ussul 0 is! — tájékoztatta mosolyogva a vendéglátónkat Taldsa. — Most fejeződött be a
ia.'Népünk maga közé választotta a barátjával együtt.

— Ugy kétszeresen légy üdvözölve! — mosolyodott el a papnö is, és finom vonalú kezét felém n
jkamhoz emeltem, s megcsókoltam. Mindez oly természetesen hatott, mintha a világ valam

ely kultürterületén lettünk volna, nem ebben a mindentöl távol esö, mocsaras vadonban. —Tehát
sul, ám csak a felszínen. A lelke idegen, szabadon szárnyal. Remélem azonban, hogy szívébe s
zeretet költözik népem iránt!

— Ez már megtörtént — válaszoltam —, attól a pillanattól kezdve, amikor néped uralkodónöjét !!
tem — pillantottam a sejk feleségére, ö azonban hevesen tiltakozott:

— Én, uralkodó? Ila erről egyáltalán szó lehet, akkor kettőnk közül csak ő töltheti be a tisz
tatott Sahahr feleségére.

A papnő ekkor odalépett hozzá, szorosan magához ölelte, s így válaszolt:

248

Égi ragyogás

— Nagyon szeretjük egymást, testi—lelki jo barátnők vagyunk. Nincs ellentet közöttünk, és eg
m főnöke a másiknak. Az én helyzetem most nehéz. Csak azért tudtam találkozni veletek, mivel
ferjem ópiumos kábulatban alszik, mert így nem érzi a fájdalmat.

Ezután egyszerű, kedves mozdulattal, figyelmen kívül hagyva a mindent elborító sötétséget, kö
tott.

— Itt vagy tehát a szentelyünkben, Isten házában. Nem gyújtattam, több fényt, A pislákoló méc
sűríti a homályt, és te nem a szemeddel, hanem érzéseiddel keresed a kapcsolatot hitünkkel. H
dd el, a fantázia mindig gazdagabb, mint maga a látvány! Az embert elfogja a vágyakozás a
fény után, s ekkor teszi meg az elsö lépést a Mindenható fele. Már nem eleg a vágyakozás, lát
udni akarja, hogy létezik, és egyesülni szeretne vele. Ezert fogadtalak sötétben, hogy együtt
induljunk a fény, a világosság felé, az Ur országába, amelyet betölt a ragyogás. Akarsz követ
— Tiszta szívemből, ó, papnő! — mondtam.

—Akkor megkérlek, várj még egy percet! Erösebb lámpát kell gyüjtanunk, mert lépcsőn kapaszkod
Tapsolt, mire előkerült a szolga. Néhány szót mondott neki, és az eltűnt. Deszkákon dobbanó 1
allatszottak, majd a magasból egy sok karü lámpatest ereszkedett le, kötélre erösítve. Fénye
atolt a sötétségen, és a sejk palotájában látott lépcsőhöz hasonló feljárat tűnt elő, amely a
yokra vezetett. A feljárat lépcsöfokokból áll, idönként kis vízszintes pihenőkkel megszakítva
eredek volt, de nem kényelmetlen. / Mivel én nem ismertem a járatot, a papnö haladt elöl, én
mögötte, a sort pedig Taldsa zárta be. Amint fölfele lépdeltünk, a szolga a kötél segítségév
san emelte a lámpát, így a fény állandóan velünk egy magasságban világította meg a lépcsöt. A
alatt elértük az utolsó pihenöt, vendéglátonk intett, mire a szolga leengedte a fényforrást a
— Látod — fordult hozzám a papnő —, ahogy az ember egyre jobban közelít az égi ragyogáshoz, a
Mindenhatóhoz, annál

249

Ardisztán

szegényesebb lesz a földi élet nyomorúságos fénye. Míg az előbbi növekszik, betölti a létet,
utóbbi fokozatosan halványul, míg végül teljesen elenyészik. Nézz le!

Amikor a lámpa a földnek ütödött, a szolga eloltotta a fényt. Alattunk sötétbe került minden,
ig teljesen a papnő szavainak hatása alá kerültem. Felfigyelhetett érzéseire, mert így folyta
ta:

— Most hagyd a mélységet, és a magasba nézz! Ott fönn vár a Mindenható, a szeretet, a jóság,
lten sürgetöen cseng az Ur kérdése: UBéke uralkodik már a földön?"

Tovább kapaszkodtunk. Deszkával borított kis platóra érkeztünk, amelyet korlát övezett. Ixült
ott lévő padok közül az egyikre, és csak akkor néztünk igazán körbe.

Igaza volt a papnönek. Káprázatosan szép, csodálatos égboltozat borult fölénk. Ezernyi csilla
zórta a fényét, leírhatatlanul gyönyörű látványt nyújtva. Am bámuló tekintetünk mindinkább be
kor lelki szemeinkkel követtük az égitestek kavalkádját, egy másik világ tárult ki előttünk:
nen áthatoló fénylö tisztaság, az Úr birodalma.

Köztudott, hogy a fölénk boruló csillagos égbolt a trópusokon fénylöbb, tisztább: az égiteste
a megnövekednének, az embert magával ragadja a csillogás, s csak álmélkodik, miközben egyre e
ik benne a hit, hogy ott fönn, a magasban a káprázatos ragyogáson ti'u egy másik világ kezdöd
ahol a béke, a jóság, a szeretet uralkodik, és nyoma smcs semmilyen, a földi létünkre jellem
gonoszságnak, gyűlölködésnek, gőgnek, emberi aljasságnak.

Mivel délnek háttal ültem, előttem, a messzi távolban észak felé terült el Ardisztán, s rajta
sinnisztán felelmetes hegyvonulatai. Mögöttünk, a látóhatár mélyéről éppen felbukkant a Dél k
képe: a Crux, vagyis a Dél Keresztje, amelyet már oly sokszor megfigyeltem, de meg muidig ám
ulattal tölt el, ha újra látom. Jobbra és balra az ismert csillagképek rajzolódtak ki. Szere
ttem volna megtudni, hogy itt, az ussulok földjén hogyan nevezik őket, ám nem maradt idöm ér
deklödni, mert a papnő hirtelen fölkiáltott:

250

Egi ragyogás

—Figyelj! Kezdödik! A legjobb idöben érkeztünk! — mutatott az északi látóhatár felé.

— Micsoda? — hökkenteni meg.

Helyette maga az égbolt válaszolt. Gyors, villámszerű fény cikázott végig az égbolt alján. Le
ezett, a látóhatár mélyéről. Voltaképp csak visszfényt láttunk, tompa, vörös villanást, amely
tt végig a sötét mennybolton, hanem áttükrözve beragyogta. Forrása, amelyet nem láttunk, a fö
rejtözhetett, ezert a kísérteties hatás csak fokozódott. Röviddel késöbb megismétlődött a je
m az iménti helyen, hanem kisse jobbra, majd ismét, ám ezúttal balra. Ezután a látóhatár elsö
unytak a csillagok, majd hosszú idö multán lassan ismét felragyogtak. Egy idő után minden elö
kezdödött.

Nem kérdezösködtem. Igyekeztem iskolai tanulmányaimból előbányászni valami magyarázatot, ám n
sikerrel. Északi fény nem lehetett. Erröl a szélességi körről nézve azt takarta a föld görbül
r pedig. .. egyetlen dologgal magyarázható a jelenség... de ismét kezdődik! Ezúttal középen ra
gott íol a fény, de nem úgy, mint az imént. Most már szó sem volt villanásról. Fokozatosan er
tört a magasba, s micsoda erövel! Először izzó lilában lángolt, azután kékre, bíborra, vérvör
ajd narancsszínt öltve beragyogta az egész égboltot. A szivárvány minden színében tündökölt,
n, a csucson pedig óriások fonta lángkorona pompázott. Színesen izzo karjai tüzes ostorként f
e az eget, vörösen izzó fénnyel árasztva el.

Sokáig, ki tudja, mennyi ideig tartott a káprázat, míg végül magába roskadt, es elmerült a lá
tt. Kis idő múlva azonban újra kezdödött, ügy, hogyA a központi fény forrása hol jobbra, hol
tolódott el. így folytatódott a félelmetes, ám tündérien gyönyörű tűzijáték, amikor újabb vá
l. Ismét középen törtek a magasba az egymásba fonódó, lángolva izzo fények, de rövidesen egye
opba formálódtak. Gigászi, ember által fel nem fogható méretű világítótorony keletkezett, ori
melynek azonban az aljától a tetejéig minden része

251

Ardisztán

lángolt, egyre magasabban, mintha tündöklö ragyogásával a l mennyekbe, az Ur birodalmába akar
a hatolni. A sugárőzön I elhalványult, majd összeomlott. Röviddel ezután ujabbak I lángoltak
ezek jóval kisebbek voltak, ám egyre I sűrűbben követték egymást, olyannyira, hogy végül az é
látóhatár egyetlen izzon örvénylő, a szivárvány színeiben I villódzó tűzfallá nem vált.

A hatás lenyűgöző volt. Még sohasem láttam ehhez ha— I sonlot. Csak ültem döbbenten, álmélkoc
rázat I után kutatva, ám rövidesen feladtam. Ezekben a pillana— H fokban szentségtörés lett v
lna holmi tudományos okoskodás. Ezt a tüneményt nem nézni kell, hanem átélni. Hagyni kell, I
ogy magával ragadjon, gyönyörködtessen, es fölemeljen I földhözragadt világunkból. Ilyenkor "
tölti I el az embert, ezért itt imádkozni kell, nem pedig okoskodni. H A lángok is az e
gekbe törnek, követni kell őket, mint I gyermek a fohászkodó anyját, amikor talán meg nem is
i, hogy mit mond, de az érzések magukkal ragadják, és I imádkozik. Nem a szó teljes értelmébe
hanem tudatS alatt, lélekben. Keresi a Mindenhatót, a jót, a szeretetet; I vágyakozik után

a, óhajtja, követeli. Mi, törpe, kis emberek I pedig egy templom legfelsö szintjén, a szén
tély csúcsán I állunk, karnyújtásnyira istenünktöl, és kérjük vegtelen I irgalmát, jóságát, b
erek emelte I dóm a maga fenséges mivoltában tor a magasba, és hirdeti, 1 hogy az élettele

n anyag is képes hódolni az egek urának, imáját azonban csak az általa a Mindenhatóhoz föleme
I emberek rebeghetilt el.

Hosszu—hosszú ideig üldögéltünk szótlanul, míg a káprázat teljesen el nem tűnt az égről, és i
kban ragyogtak a csillagok.

— Kimondhatatlanul gyönyörű élmény! — törtem meg a I csendet. — Tündervilágot képes idevaráz
dre. Kár, I hogy tovatűnt!

— Most igen — válaszolta a papnő. — A legtöbb éjszakán át I azonban folyamatosan ragyog, sőt,
fényes nappal is, csak akkor nem láthatjuk a fényt. Megfigyelheted majd ismét j holnap

, holnapután, amikor eljön az ideje. Mindig pontos, I

252