Fekete István Köd

Bólintottam, bár ez nem volt igaz, mert olyan szunyog, amely
Matulával kikezdett volna, alig akadt a réti vizek mellett.
Elsosorban: Matulának olyan bago'szaga volt, hogy a legöregebb
szunyog veteránok ijedten és enyhe nikotinmérgezéssel zümmogtek

tova, másodsorban pedig Matulának olyan böre volt, hogy azon

némely süldöszunyog esetleg megfenhette szürkálöját, de csipésröl
szó sem lehetett. Hetven év napja, szele, zimankója, harmatja, esöje
cserzette azt a bört, és legfeljebb suszterárral lehetett volna kilyukasztani. Mero fino
mkodás volt tehát Matula azon állítása, hogy öt

eszik a szúnyogok.

— Még ha az ember pipázhatna... — és rám sandított.

Abban az idöben ugyanis nemcsak középiskolai tanuló, de Matula pipadohány—szállítója is volt;
A célzás félremagyarázhatatlan volt.

— Hoztam egy—két paklit, de nem kell róla szólni senkinek...
Repülnek—e már a kacsák?

— Olyik—olyik már röpdos.

— Hát a ludak?

— Azokat még nem láttam. Csak az öregeket.

— De akkor aztán üzen értem, ugye?

— Bizhatik bennem. Magam viszem a hirt. Majd ha már jó tarlok
lesznek. Annyit lövünk, amennyit akarunk. ,
Közben összeraktam én is horgomat. Matula jóindulatú lenézéssel szemlélte mesterkedésem. Igy
operaénekes a falusi

kántorra.

— Csak jáccogasson. En odább megyek. Aztán majd adok egy—két csukát.
Felmérgedtem:

— Ez a becsületes szerszám! A magáét orvhalászok találták ki.

Azzal mindenki tud! Cigánynak való...

— Mindenki tud? Ezzel—e? Hát itt van. Most fogtam vele a csukát.
Nincs benne cigányság. Fogjon vele.

Markomba adta a leszólt szerszámot. Kétujjnyi vastag, öles bot,

a végén rézhurok. A csuka elfekszik a nád mellett. Les vagy emészt
lustán. A hurkot óvatosan ugy vezeti az ember, hogy a halat ne
érintse, és amikor a csuka már benne van, megrántja. Ezzel a rántással ki is lo'ditja a partrz
em nagy dolog az egész.

— Hol az a csuka?

Matula bütykös, nagy ujjával — mellyel az égö parazsat úgy

nyomkodta pipájába, mintha libát tomne — rámutatott a vizre:

— Gondulom: az árokban...

Elindultunk a vízparton, de nem találtam egy csukát se.

— Majd ha hal lesz, megmutatom — konnyebbültem meg, mert

féltem, hogy felsülök.

— Hármat is elhagytunk — kajánkodott Matula.

— Hol?

— Az hozzátartozik ehhez a cigánymesterséghez... Megtalálni a csukát.
Majd a szemem néztem ki. Egyet megláttam, de az már úszásban

volt. Közben Matula arcát figyeltem, de arról ugyan le nem olvashattam semmit. Matula
arcára nagyobb indulatok sem ültek ki.

Egyszer a vihar megszorított bennünket a nádasban, s egy kunyhóban vártuk az idö jobbra ford
ulását. Közben a mennykö ugyancsak

szorgoskodott körülöttünk. Olyan félelmetes hördülésekkel vágott

le hol itt, hol ott, hogy sziszegve kapkodtam a fejem.

— Még idevágl... — szorongtam.

— Abiz meglehet — bo'lintott Matula, jelezve, hogy ezellen nincs
orvosság, de mindjárt megnyugtatott, hogy a komáját is megvágta

az istennyila, de még ma is él. Beszélni ugyan nem tud azóta a koma,
meg a farát kicsit félre hordja, de Uamúgy" semmi baja nincs...
Mondom, Matulát nagyobb dolgok sem hozták ki a sodrából,

nem egy rongyos csuka. így aztán nem is találtam csukát.

— Elmentek? — kérdeztem.

— Fenét — mondta csendesen —, úgy fekszik, mint egy tehén.

Azt hittem, be akar csapni.

* Hat akkor fogja ki!

Amikor a hurkot csendesen beeresztette a vizbe, akkor már én

is megláttam a halat. Csak a kopoltyüja mozgott, a hurok csigalassan csúszott köréje, és a ki
etkezö pillanatban már kint verdesett a parton.

Mit tagadjam, aznap estefelé három csukát vittem haza, de mind

a hármat Matula fogta.

Nem is mentem egy darabig a rétbe, mert kibírhatatlanul sok

volt a szúnyog, és Matula sem jött semmi érdemleges jelentéssel.
Közben ballagott a nyár. Elöször a lengö, karcsüszálú rozsok
feküdtek marokra, aztán sorjába a tobbi kalászerdok, és az alkonyi
szél ijedt hűvösséggel uszott el a tarlók felett, melyek némák voltak
és sárgák, mint a fejetlen ember.

A tocsogökban megszikkadt a víz, és már az árpát hordták, amikor egyik reggelen beköszönt Mat
— Száminál voltam dohányért — mondta, jelentösen rám nézve

—, gondoltam: benézek. ..

— Van valami újság? — lestem Matulát.

— Különös nincs. De ha már be kellett jönnöm dohányért, gondoltam : beszo'lok...
— Repülnek már a libák? Mehetünk?

— Repüni repűnek. Meg a kacsák is sűrűn járnak a tarlókra. Ki

is néztem a helet, azért is jöttem. Meg a dohány végett...

— Kár volt a pénzért — mondtam o'vatosan körülnézve —, a dohány
készen van.

— Milyen szerencse! — derült fel Matula. — Úgyse kaptam. Most

vannak érte a városban... De különben is, a dohány most már

nem számit. Estére mehetünk. Annyi a kacsa, mint férög, csak

patron legyen.

Már délután elindultam. Matula a szöloknél várt, bodor füstöt

fújva nagybátyám dohányábo'l.

Aztán hamar megjött az alkony és az este. Hátunk mögött a

nádas vizekre véres párát lehelt az alkonyba fuló nap, elöttünk
pedig szürkület kúszott a tarlókra, melyeken felcsirrent már a
fogolykakas.

Csodálatos járása volt akkor este a kacsáknak. Löttem talán tizenötöt, de száz patronból csal
t maradt a tarisznya fenekén.

Matula sürün csóválta fejét:

— Az a drága sok patron! Hogy nem sajnálja...

De ekkor már sötét volt egészen. A nádas vize mint homályos

tükör villant felénk, a tarlók meleg álomszagot leheltek, és a vonuló
kacsák szárnya sürün sziszegett a levegöben. Hazafelé ballagtunk.
Másnap pedig a vizre voltam hivatalos. Az öreg csónakot már

reggel ellöktük a parttól, és hol evezve, hol csáklyázva, hol pedig
kézzel tolva bujtuk a nádast. Kozben vadászgattunk. Egy gémet

és pár kacsát löttem, egy réti héját szárnyaztam, de nem találtuk
meg.

Az ebédet Matula fözte az öreg fűzfa alatt, s utána elnyúltunk

az árnyékban lustán, boldogan. Néztük az eget, hallgattuk a nádat

és a beszélgetö madárnépet. Elöttünk volt még az egész délután.
Matula pipája vékony füstöt eresztett, mint az áldozati máglya, és
azt hiszem, ha van megelégedés ezen a földön, mi megelégedettek
voltunk.

Mire a délután árnyai ráfeküdtek a vizekre, tele volt a csónak
mindenféle vizimadárral. Egyszer csak Matula felmutat az égre:

— Jo' magasan jár az ilyen büdös lúd...

Nagy, szürke ludak repültek felénk.

Kicseréltem a patronokat vastagabb sörétre.