Csíkszentmihályi Mihály Az öröm művészete

A családi dinamika élmény-mintavételezéssel (ESM) végzett kiterjedt vizsgálata során
Reed Larson és Maryse Richards tőbb érdekes összefüggést talált. Például ha mindkét
szülő eljár dolgozni, a férjek hangulata a munkahelyükön alacsony szintű, otthon viszont
javul, a feleségeké pedig épp fordítva. Öket a munka után a háztanási teendők várják
otthon, és ezért alakul ki náluk az ellentétes irányú változás. A várttal ellentétben az
érzelmileg erősebben kötődő családokban több a nézeteltérés, és amikor igazi bajban van a
család, a szülők és a gyerekek inkább ken'ilik egymást, nehogy vitákra kerüljön sor. Még a
modem családokban is nagyon erősek a házastársak között a nem szerinti különbségek: az
apák hangulata meghatározza a család többi tagjának a hangulatát, a gyerekek hangulata
befolyásolja az anyát, az anyák hangulata viszont alig észrevehető hatással van a család
többi tagjára. Az apálcnak körülbelül 40 százaléka, az anyáknak pedig kevesebb mint 10
százaléka mondja, hogy tizenéves gyerekeik teljesítménye jó hangulatot vált ki bennük,
ugyanakkor a nők 45 százaléka, az apáknak pedig csak 20 százaléka mondja azt, hogy a
tinédzserek jó hangulata az ővékét is javítja. Világos, hogy nemi szerepeikkel összhanng
a férfiakat még mindig az érdekli jobban, amit a gyerekeik csinálnak, a nőket pedig, hogy
mit éreznek.

Sokat írtak a családnak az emberek életében betöltött szerepéről. Abban egyetértés van,
hogy a családtagok jó közérzetét és fejlődését elősegítő családokra két, szinte ellentétes
vonás jellemző. Egyszerre érvényesül fegyelem és spontaneitás, szabályok és szabadság,
magas elvárások és mindent elnéző szeretet. Az igazán jó család összetett, amennyiben
bátorítja a családtagok saját egyéni fejlődését, miközben érzelmi kötelékek hálójában
egyesíti őket. Szabályokra és fegyelemre van szükség, hogy ne kelljen túlságosan sok lelki
energiát pazarolni olyan vitákra, hogy mit szabad, és mit nem, mikor jöjjenek haza a
gyerekek, mikor írják meg a házi feladatot, és ki mosogasson. így a vitatkozás és
veszekedés alól fölszabadulo' lelki energiát az egyes családtagok céljainak megvalo'sítására
lehet használni. Ugyanakkor a családban mindenki tudja, hogy ha szükséges, számíthat a

5 1
család közös lelki energiájára. Aki ilyen családban nő fel, jobb eséllyel tudja kifejleszteni
képességeit és rátalálni a feladataira, tehát egész életét flow-ként átélni.

A mi társadalmunkban az emberek átlagosan ébren töltött idejüknek körülbelül
egyharmadában vannak egyedül. Gyakran jelent problémát, ha valaki túl sokat vagy túl
keveset van magában. Állandóan a haverjaival logo tinédmereknek bajai vannak az
iskolában, és nem valószínű, hogy megtanulnak önállóan gondolkodni, akik viszont túl
sokat vannak egyedül, könnyebben esnek áldozatul a depressziónak és az elidegenedettség
érzésének. Az öngyilkosság gyakoribb az olyan emberek körében, akik a munkájuk miatt
fizikailag, mint az északi favágók, vagy érzelmileg, mint az elmeorvosok, elszigetelődnek.
Kivéve, ha olyan szigorúan be van táblázva a napjuk, hogy a lelki entropia nem képes
elhatalmasodni a tudatukban. A karthauzi szerzetesek életük nagy részét magányosan
töltik a kolostorban anélkül, hogy belebetegednének. Vagy a magány tökéletes
ellentéteként ugyanez a helyzet a tengeralattjárók személyzetével, akik hónapokon
keresztül egy pillanatra sem maradhatnak magukra.

Sok primitív társadalomban a magányosság optimális mennyisége a nulla volt.
Jellemző példa a Reo Fortune antropológus által leírt melanéziai Dobu-sziget, amelynek
lakói úgy ken'ilik a magányt, mint a pestist. Ha a bokorba mentek a dolgukat végezni,
akkor is magukkal vitték a barátjukat vagy rokonukat, nehogy egyedül valamilyen
boszorkányság érje őket. Nem merő agyszülemény tehát, hogy a boszorkányság főként a
magányos embert sujtja. A leírás pontos, csak a magyarázata allegorikus. Amint más
társadalomkutatók is megjegyezték, a magányos ember tudata jobban ki van szolgáltatva a
téveszméknek és irracionális rettegésnek. Ha valakivel akár a legközönségesebb tárgyro'l,
például az időjárásról vagy az esti labdázásról beszélgetünk, ennek nyomán tudatunkba
bekerül valamilyen közös valóság. Ha csak búcsúzáskor valaki ,,további jó napot" kíván,
máris megerősít bennünket, hogy létezünk, hiszen valaki észrevett, és törődik a
hogylétünkkel. Tehát a legegyszerübb találkozásnak is elemi funkciója a
valóságenntarta'sa, amely nélkülözhetetlen, hogy a tudatunkban el ne uralkodjon a káosz.

Mindezzel összhangban az emberek egyedül általában sokkal rosszabb kedvről
számolnak be, mint mások társaságában. Ilyenkor úgy érzik, kevésbé boldogok, vidámak,
erősek, és többet unatkoznak, passzívabbak és magányosabbak. A magányos ember az élet
egyetla-r területén teljesít jobban, ez pedig a koncentráció. Első hallásra sokan
vitatkoznának emelt ,,Ez nem igaz!" ,,Én szeretek egyedül lenni, és keresem rá az
alkalmakat." A magány szeretetét valóban meg lehet tanulni, de nem megy egykönnyen. A
festő, tudós vagy íro, egy hobbi iránt elkötelezett vagy másképpen gazdag belső életet élő
emba' számára az egyedüllét nemcsak kellemes, de nélkülözhetetlen is. Viszonylag
kevesen sajátítják el azonban az ehhez szükséges szellemi apparátust.

Sokan fölül is becsülik magányu'írő képességüket. Eli-zabeth Noelle-Neumann
Németországban végzett felmérése jelzi, hogy mennyire be tudjuk csapni magunkat ezer a
téren. Több ezer személynek mutatott egy hegyi tájról két képet. Az egyiken egy rét volt
látható telis-tele kirándulókkal, a másikon ugyanez a táj, mindössze néhány emberrel.
Utána két kérdést tett fel. Az első: ,,Melyiken szeretne inkább eltölteni egy hétvégét?"
Körülbelül 60 százalék választotta a kihalt tájat, és csak 34 a másikat. A második kérdés:
,,Mit gondol, a legtöbb német ember melyik helyen szeretne üdülni?" Erre 61 százalék azt
válaszolta, hogy a honfitársaik az emberekkel teli helyet részesítenék előnyben, és 23
százalék mondta, hogy azt választanák, ahol kevés ember van. Itt, akárcsak sok más
hasonló helyzetben is, árulkodóbb, amit az emberek másokról mondanak, mint amit
magukrol állítanak.

Akár szeretjük, akár nem, valamennyi magányt mindenképpen el kell tudnunk viselni.
Nehéz mások társaságában matematikát tanulni, zongorát gyakorolni, számítógépet
programozni, vagy az élet alapvető kérdésein gondolkozni. A gondolatok rendezéséhez

52
szükséges koncentrációban könnyen megzavarhat, ha hozzánk szólnak, vagy oda kell
figyelnünk valakire. Ezért van az, hogy az olyan kamaszok, akik úgy érzik, mindig a
barátaikkal kell lenniük — rendszerint a családból kevés érzelmi támogatást kapó fiatalok —
általában nem rendelkeznek elég lelki energiával az igényesebb tanuláshoz. Még ha
kimagasló adottságokkal rendelkeznek is, a magánytól valo rettegés akadályozza őket a
tehetségük kibontakoztatásában.

A magányosság állandó re'me volt az emberiségnek, de az idegenek cseppet sem
jelentettek kisebb problémát. Általában úgy képzeljük, hogy ha valaki — rokoni, nyelvi,
faji, vallási, neveltetési, társadalmi szempontból — különbözik tőlünk, akkor a céljai
keresztezik a miénket, és ez gyanússá teszi őket a szemünkben. Az ősi embercsoportok